2008.06.11 Új Vraja dhama Parikama Sivarama Swami és Devamrita Maharaja leckéje

aug 17

Tovább

2008.06.11 Parikrámos képek

aug 13

Tovább

2012-es Vyasa-puja felajánlásom

aug 03

Noha csak augusztusban lesz Srila Prabhupada Vyasa-puja ünnepsége, a Vyasa-puja könyvben megjelenő felajánlások leadási határideje április 15. Mivel ma írtam meg, gondoltam fokozom a személyes hangvételt, és megosztom mindenkivel.

Kedves Srila Prabhupada!

Kérlek, fogadd hódolatomat lótuszlábad isteni porában.

Létezik egy földrész, ahol soha de soha nem öregszünk meg. Hétköznapi értelemben véve nem földrajzi hely, és sem időben, sem térben nem lehet elhelyezni. Ahhoz, hogy elérjük, egy másik kontinensen vagy bolygón kell keresztül utaznunk. Az a terület, ahol senki sem öregszik meg, egyértelműen nem lehet fizikai hely, mivel az idő-faktor miatt minden anyagi elenyészik.

Hol lehet ez a hely, ahol minden örökké friss és új? Ez maga a lelki világ, ahol te magad is végzed a szolgálatodat. Minél nagyobb szakértelemmel sikerül téged szolgálnunk, annál inkább látjuk, mennyi javítani való van még rajta. Ahogy Ő Szentsége Bhakti Tirtha Maharaja mondta nekem még eltávozása előtt: „Minél többet szolgálunk, annál inkább megértjük, hogy olyan sok szolgálatot kell még elvégeznünk. A szolgálatra való vágyunk megsokszorozódik, és ezzel egyidejűleg egyre fokozódik azon képességünk, hogy kiszagoljuk a szolgálati lehetőségeket.”

A test kétségtelenül megszűnik majd létezni, a missziódban végzett odaadó szolgálat viszont csak gyarapodik. Talán kézpénznek és alapvetőnek vesszük Rupa Goswaminak az anyagi világról való mesterkélt és a valóságos lemondásról szóló tanításait, melyeket olyan előszeretettel hangoztattál. Srila Bhaktisiddhanta Sarasvati Thakur ezt a fajta tudást hívja phalgu-vairagyának és yukta-vairagyának a 11. Ének egyik magyarázatában (11.7.12), ami az jelenti:

„a Srímad Bhágavatam bizalmas magyarázata, mely a szerencsés élőlények megértését szolgálja.”

 Ahogy a tanítványaid bhakti adta képességeinek változatosságát és sziporkázását figyelem, egyszerű alázatosnak maradnom. Milyen csodálatos, hogy bármilyen szolgálatot végezzünk is a te örömödre, biztosak lehetünk abban, hogy éppen abban a pillanatban az ISKCON hatalmas világában valaki jobban végzi el ugyanazt, legyen az a bhakta ünnepelt személyiség, vagy vesszen dicsősége a múlt homályába.

 Megtanultam, hogy az ISKCON látszólag ki nem emelkedő tagjaival kell elsősorban résen lenni, az olyan prabhukkal, akik hűségesen szolgálnak a „színfalak mögött”. Olyan, mintha egy végső jelenetben, a legcsodálatosabb utolsó pillanatokban visszatérnének Istenhez.

 Kérlek, fogadd el tőlem ezt a személyes anekdótát, melyet a te örömödre írok le, hiszen oly gyakran dobtad fel te magad is a reggeli sétákat és leckéket máyá kultuszvilágának szembeötlően pikáns részleteivel.

 Négy évvel ezelőtt, miután megválasztották az USA részben más bőrszínű elnökét, legifjabb öcsém nagy anyagi áldozatot vállalva összeterelte fehérbőrű 5 tagú családját Los Angelesben, és meg sem állt egészen Washingonig, hogy részt vegyen ezen a történelmi beiktatáson.

- Miért tetted ezt? – érdeklődtem. – Olyan sok pénzt és időt áldoztál erre a felfújt ügyre, melynek csak felvillanásszerű, felszínes eredménye lesz.

 - Hát nem érted? – kiáltott hitetlenkedve. – Azt akarom, hogy a gyerekeim is tudják, hogy egyáltalán nincsenek határok. Nem érted, bátyám? Nincsenek határok!

 Ó, komolyan?

Ez csak egy kis ízelítő arra, Srila Prabhupada, hogy milyen fajta tudatlanságtól mentettél meg engem: a világ társadalompolitikai különbségeinek hatásvadász kispolgáriságától és ennek hallucinogén hatásaitól.

 Nélküled semmit sem tudtam volna a mindenütt jelen lévő korlátozó tényezőkről és személyiségekről, akik sokkal szigorúbbak, mint az osztálybeli, faji vagy nemi határok. Úgy éltem volna le az egész életemet, hogy fogalmam se lett volna sem a három kötőerőről, sem a karmáról. Eltorzult érzékeimen keresztül próbáltam volna tudáshoz és örömhöz jutni, és figyelembe se vettem volna az idő múlását, mely a születés, a betegség, az öreg kor és a halál képében jelenik meg, és mindent bekorlátoz. Mucukunda királyhoz hasonlóan szokásommá vált volna, hogy eszembe se jusson az idő múlása, noha maga az idő sosem feledkezett volna meg rólam.

Az elnökválasztás körül csapott nagy hűhó után egyik idősebb rokonom így szólt hozzám:

- Nézd, mennyi sikeres ember vesz körül! Az egyik öcséd orvos, és egy 200 millió dolláros befektetéssel támogatott egészségügyi alapítványnak a vezérigazgatója; legfiatalabb öcséd Harvardon végzett ügyvéd, és a Toyota cég bizottsági tagja. Te meg… hát…izé… te is sokra vihetted volna, de…

Mennyire sokra?

Lótojás… égvirág… mondja a sásztra.

Gandharva-nágara: a mély erdőségbe képzelt paloták és városok.

Látom magam előtt, hogy reggel sétálsz Santa Monica tengerpartján, majd hirtelen megtorpansz, a bhaktákhoz fordulsz, leszögezed a sétapálcádat, és minden érvet legyőző megjegyzést fűzöl, hogy megóvjad a bhaktákat az ilyesfajta jószándékú, mégis kifejezetten bárgyúan ígéretes materializmustól.

A Srimad-bhágavatam (4.12.15) az áll:

„Srila Dhruva Maharádzsa megértette, hogy a kozmikus megnyilvánulás álom vagy képzelődés formájában csapja be az élőlényeket, mert a Legfelsőbb Úr illuzórikus, külső energiája hozta azt létre.”

 Hogy lehet az, hogy még mindig éneklem a Hare Krisnát, és egyre jobban szeretem minden egyes nap elteltével? Hogy lehet az, hogy már majdnem 40 éve olvasom a Srimad-bhágavatamot és főként a Srí Caitanya-caritamritát újra és újra, mégis úgy vélem, meg sem érintettem mélységüket? Milyen fajtavágyódás az, ha a Felsőlélekhez intelligenciáért könyörgök, hogy még jobban szolgálhassalak, bármit is szeretnél?

 Honnan jön a kegy, melytől a valaha puhány new yorki városlakó képes úgy tekinteni a bhaktákra, hogy azt gondolja: „Hogy tekintene vajon rá Prabhupada? Micsoda örömöt szerezne Prabhupádának ennek a bhaktának az odaadó szolgálata!”

 Ráadásul mielőtt megmentettél volna, éppen a legelőkelőbb birodalom, a legfelsőbb lakhely csábított magához: Manhattan. Őrült módjára azt képzeltem, hogy a New Yorkként ismert lótuszvirág belső virágtakarója. Gondviselésednek köszönhetően most már Mayapura és Vrindavan isteni meghittsége után vágyakozok: Sri-krsna-caitanya radha-krsna nahe anya.

 Hadd hirdessem a három világban: odaadó szolgálatodnak nincsen határa, sem ebben, sem a következő világban.

 A tanítványaid valóban sokra viszik, amíg azért iparkodnak, hogy elégedetté tegyenek téged.

A Srimad-bhagavatam magyarázatában (4.30.33) olyan gyönyörűen fejezed ki ezt:

„A bhakták alázatosságból úgy gondolkodnak, hogy nem méltóak arra, hogy belépjenek a lelki világba. Mindig azt gondolják magukról, hogy beszennyezik őket az anyagi természet kötőerői. De azt sem kell kérniük, hogy megszabaduljanak az anyagi természet kötőerőitől. Az odaadó szolgálat maga a transzcendentális síkon van, ezért egyáltalán nincs szükség arra, hogy ezt a külön kedvezményt kérjék. Levonhatjuk a következtetést, hogy a tiszta bhakták nem törődnek azzal, hogy véget vessenek a születés és halál ismétlődésének, ám arra, hogy elnyerjék az Úr dicsőségét éneklő és hallgató bhakták társaságát, mindig nagyon vágynak.”

Legyen hát ez irányadó a számomra, és mikor a testem bevégeztetik, már alig várom, hogy újra előlről kezdhessem veled, bárhol szeretnéd is, bármilyen terveid is vannak.

 Jelentéktelen szolgád:

Devamrita Swami

 

Devamrita Swami 2012. április 11., szerda 

Tovább

A reggel elmúltával

aug 01

Mi lehet jobb annál, mint ha a mai japázás után már alig várjuk, hogy holnap is énekelhessük a szent nevet? Ahogy a materialisták előre eltervezik, mikor rúgnak be, mikor hódolnak a hús gyönyörének, vagy mikor szundítanak majd egy jót, a bhakti jóga gyakorlói csak arra vágynak, hogy még több alkalmuk legyen megízlelni a Maha-mantrát.

Az emberi lények természete a vágyakozás és az álmodozás. A Gítában Krisna szavaival élve az áll, hogy az anyagi létezésben hamis remények kötnek minket gúzsba. Prahlada Maharaja szerint a vágyak katyvasza miatt nyomja a vállunkat annyi képzeletbeli teher. Valódi teher alatt gürizni már önmagában rossz, viszont milyen lehet az, amikor egy képzeletbeli teherért dolgozunk, amely még csak nem is létezik? Milyen élet az?

Mikor Krisnában reménykedünk, valójában a Maha-mantrába kapaszkodunk. Jöjjön, aminek jönnie kell, mindig menedékre találunk a japázásban, hiszen tudjuk, hogy a holnapi japa megújulást és beteljesülést hoz majd, és a Maha-mantra sosem fog minket cserben hagyni. Ha ragaszkodunk hozzá, Nama Prabhu mindene átsegít minket.

Emlékszem, mikor kisfiú voltam, elalvás előtt nagy odaadással letérdeltem az ágyam mellé, és egy közismert keresztény esti mantrát mondtam el:

Álomra hajtom most a fejem,                        Now I lay me down to sleep

Kérlek, Isten, tartsd meg lelkem.                 I pray the Lord my soul to keep

Ha alvás közben ér a halál,                              If I should die before I wake

Vegyél magadhoz! Ez az imám.                     I pray the Lord my soul to take

 

Évekkel később jöttem rá, hogy az Úr a Sötétség korszakában Szent Néven keresztül tartja meg a lelkeket. Milyen kedves dolog, hogy mikor éjjel elalszunk, már alig várjuk a másnap reggeli figyelmes, zavartalan japázást. Még ha el is hagyjuk ezt a világot ébredés előtt, tudjuk, hogy még több odaadó szolgálat, még több Krisnának történő japázás vár ránk következő úti célunkon.

Az anyagi természettől csak annyira futja, hogy az egészségügyi problémáktól és az aggodalmaktól mentességet élvezhetünk ideiglenesen, és ezt a véges állapotot arra használhatjuk fel, hogy Krisna nevét hallgatjuk. Mégis milyen csodálatos, hogy a Hare Krisna éneklésekor minden zavaró esemény fordulata fölé tudunk emelkedni!

Mikor hirtelen rajtunk kívül álló okok miatt betegség vagy nyomorúság üti fel a fejét, vagy pedig veszteség és stressz ér minket, megtanuljuk annak a bhaktikus művészetét, hogyan húzzunk mégis valahogy hasznot a szenvedésből. Mikor a nehéz időszakokban még mélyebben hatolunk a szent név éneklésébe, értékes megvalósításokra teszünk szert, és megértjük, hogy Krisna neve és a bhakti folyamata egyáltalán nem függ az anyagi természettől.

 

„Krisna szent neve transzcendentálisan gyönyörteli. Minden lelki áldást megad, mert ez a név Maga Krisna, minden gyönyör kútfeje. Krisna neve minden transzcendentális íz megtestesülése, és semmi sem hiányzik belőle. Semmilyen körülmények között sem anyagi, és nem kevésbé hatalmas, mint Maga Krisna. Sohasem szennyezik be az anyagi tulajdonságok, ezért nem lehetséges, hogy kapcsolatba kerüljön máyával. Mindig felszabadult és lelki — az anyagi természet törvényei sohasem kötik feltételekhez. Ez azért van így, mert Krisna neve és Maga Krisna azonosak.”

(Cc. Madhya 17.133)

A bhakták a lelkiség tudósai, akiknek reménykedésük tökéletesen megalapozott. Hiteles bhaktáját Krisna úgy akarja biztosítani segítő szándéka felől, hogy megkéri Arjunát, hirdesse bátran, hogy nem számít, hogy a bhaktát milyen csapás éri az anyagi világban, ha őszintén szolgálja Őt, nem vész el soha. Örüljünk hát a Krisna lótuszlábát, a bhakták társaságát és a Hare Krisna éneklését felölelő elpusztíthatatlan társadalmi biztonságnak.

Ha lelki szempontból látszólag úgy is tűnik, hogy végső kétségbeesésünkben a reménytelenség dacára reménykedünk, szilárdan fejlődni fogunk, és Krisna viszonozni fogja erőfeszítésünket.

Ahogy Prabhupada írja Az odaadás nektárjában:

„Azt az erős meggyőződést, hogy kétségtelenül el fogjuk nyerni az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyét, szanszkritul ása-bandhának nevezik. Ása-bandha azt jelenti, hogy az ember állandóan ezt gondolja: „Mivel megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kövessem az odaadó szolgálat mindennapos elveit, bízom benne, hogy haza fogok térni, vissza Istenhez.”

Vágyjunk arra, hogy az egyszerre jelen lévő bizalom és kétségbeesés hangulatában ajánlhassuk fel Az odaadás nektárjában található ása-bandha imát.

„Nem érzek szeretetet sem Krisna iránt, sem a hallás és az éneklés folyamata iránt, melyek a Krisna iránti szeretet kialakulását segítik. Nem végzem a bhakti-yoga folyamatát sem, amelyet követve az ember szüntelenül Krisnára gondolhat, és lótuszlábát megingathatatlanul a szívébe helyezheti. Ami a filozófiai tudás gyarapítását vagy a jámbor cselekedeteket illeti, semmilyen kilátásom sincs arra, hogy ilyen tetteket hajtsak végre. És mindezek felett még csak jó családban sem születtem. Ezért csupán Hozzád fohászkodom, Gopijana-vallabha [Krisna, a gopik eltartója és kedvese]! Egyetlen óhajom és reménységem, hogy egyszer valahogyan eljussak lótuszlábadhoz, s ez a bizakodás fájdalommal tölt el, mert teljesen alkalmatlannak érzem magamat arra, hogy elérjem ezt a transzcendentális életcélt.”

Ez az értékes szellemiség hajt minket napközben, ad biztonságot éjjel, és frissít fel minket a reggel elmúltával.

 

Dévamrita Szvámi, 2012.április 3. 12:15

 

 

Tovább