Kisgyermek, aki elveszett Májá erdejében

ápr 26

- Hol vagyok? Miért vagyok itt? – gyerekként ez a kusza gondolat töltötte el az elmémet. Emlékszem, úgy éreztem, mint aki rossz bolygón kötött ki.

- Tényleg itt akarok lenni? – kérdeztem magamtól. – Szüksége van itt bárkinek rám?

Az első kérdésben bizonytalan voltam; a második nyilvánvalónak tűnt: anyunak és apunak szüksége volt rám, mivel a sajátjuknak tekintettek.

A kozmikus eltévedés erős érzete öt éves koromig tartott, amíg az iskolapadba nem kerültem. Szerettem az iskolát, a templomot és a sportokat. Ez a hármas tette ki korai éveimet. Kamasz éveim előtt az iskolai feladatok, a templom és a sport űzése ill. nézése foglalták le a gondolataimat. Fokozatosan kezdtem úgy érezni, hogy beilleszkedtem, és az emberiség valódi tagja vagyok.

Aztán beütöttek a tini hormonok. Azon tűnődtem:

- Mi a csuda ez? Lányok? Miért? Hogyan? – Előtte gyerekként mindig megkérdeztem a párokat, miért vannak együtt, mi értelme annak, hogy egymás mellett ülnek és fogják egymás kezét. Titokzatosan mosolyogtak, és mindig így feleltek:

- Pár év múlva rájössz. Várd ki.

Bárcsak örökké tartana a késleltetés.

 

Srila Bhaktisiddhanta Sarasvati Thakur így magyarázta:

„Az anyagi élvezőket elönti a büszkeség, mivel saját tetteik okának tekintik magukat, azonban ez a büszkeség elvakítja őket, így nem láthatják a Legfelsőbb Urat.”

Azt is mondta, hogy akár mi lehetünk az anyagi világnak a legtöbb tapasztalattal rendelkező lelke, olyan sok hátralékot gyűjtöttünk össze a munka, a meló és a gürcölés során, hogy még az sem lenne elég, ha testből testbe, területről területre utaznánk, hogy megszabaduljunk attól az anyagi vágytól, hogy mi legyünk az élvezők.

Ez az eltévedt gyermek, a reinkarnációba belefáradt lélek zavart kamasszá serdült, majd a huszas évei elején megtalálta örök lelki tanítómesterét, Srila Prabhupádot, aki újra összekapcsolta őt Krisnával. Itt a történet vége, és hadd kezdődjön ennél a pontnál.

 

 Dévamrita Szvámi, 2012. február 11., 4:16

Írj kommentet