“Sajnálattal közlöm . . .”

márc 24

Így kezdődik egy bhaktának a Legfelsőbb Eredeti Személlyel való első összeszólalkozása. Csak gondold át: ilyen messzire jutottál, és így magadra hagytak, noha a kijárat tényleg az udvariasság tökélye.

Milyen érzés volt az a mérföldkőnek számító esemény, amikor lelki keresésed során úgy érezted, érzékelted, hogy Krisna kegyesen és meglepő módon belekukkantott a kis életedbe?

Egy viharos kirtan kellős közepén a lelked hirtelen felizzik? Vagy talán amíg japzátál, pár pillanatra tényleg meghallottad a szent nevet, ahogy a belső mélységekben felcsendül? Talán a templomi murtik váratlanul eloszlatták a fejünket gyűrűként körülvevő illúzió ködét, és felejthetetlen darsanban volt részünk!

Prabhupada könyveinek szavai néha meghökkentenek mindket azzal, mennyire valóságosak és hogyan lepőlezik le a tisztaságot. Ha másban nem is, minden bhakta elmerült már a prasadam csodájában, amikor a Krisnának felajánlott étel rabul ejti a nyelvet, a hasat és aztán egész tudatunkat elpusztítja.

Igen, a bhakti misztikumának sem az eredete, sem a következménye nem evilági. Mindannyiunknak megvannak a meghatározó pillanatai, legyenek azok kicsik, vagy nagyok. Részben ez az oka annak, amiért folytatjuk, és az odaadó szolgálaton keresztül üldözzük Krisnát.

„Amint elmémben, amely már átalakult a transzcendentális szeretetben, az Istenség Személyiségének lótuszlábain kezdtem meditálni, könnyek csordultak ki szememből, és Srí Krisna, az Istenség Személyisége nyomban megjelent szívem lótuszán.

Óh, Vyásadeva! Ekkor a boldogság érzése teljesen hatalmába kerített. Testem minden tagját külön-külön öröm töltötte el, s az eksztázis óceánjában elmerülve sem magamat, sem az Urat nem láttam.

Az Úr transzcendentális formája kielégíti az elme vágyát, s egyszerre eltörli minden kétségét. E formát szem elől tévesztve hirtelen felálltam, oly zaklatottan, ahogyan csak az szokott, aki elveszíti azt, amire vágyott.

Arra vágytam, hogy újra megpillanthassam az Úr e transzcendentális formáját, ám annak ellenére, hogy megpróbáltam a szívre összpontosítani figyelmemet, hogy alakja újra feltűnjön, nem láttam többé, s így elégedetlenségemben elöntött a bánat.

Az Istenség Személyisége, aki felülmúl minden anyagi leírást, látta próbálkozásaimat azon az elhagyatott helyen, s komolyan, kedves szavakkal szólt hozzám, hogy enyhítse bánatomat.

Óh, Nárada! [ — szólt az Úr.] Sajnálom, de ebben az életben nem láthatsz többé. Azok, akik nem tökéletesek a szolgálatban és nem mentesek teljes mértékben minden anyagi szennyezettségtől, nem láthatnak meg könnyen Engem.”

(Srímad Bhágavatam 1.6.16-21)

 

Devamrita Swami, 2012. január 28., 0:38

Írj kommentet