A legnagyobb szépség csap le rám az éjszaka közepén

feb 07

Pár nappal ezelőtt alvás közben ahogy az elme Krisnával kapcsolatos gondolatokat keresett, majd hirtelen az alább szavak jelentek meg a tudatom képernyőjén: „A léleknek csak az Úr Caitanya és a bhaktái hiányozhatnak.” Bár aludtam, azonnal felismertem bennük Prabhupáda szavait a Caitanya-caritámritából.

Elismerem, hogy befejezvén föld körüli utamat, amikor végre leszálltam Új Zélandban a durva és finom fizikai testem olyan volt, mint egy kivert kutya.

Milyen édes érzés volt transzcendentális orvosi receptet kapni, hogy felvidítson! 1974-ben 23 évesen, egy éves bhaktaként az alábbi szavakon elmélkedtem, hogy lelki táplálékhoz juthassak. Egy megkapóan gyönyörű vers magyarázatából származnak:

„Ó, kegyes Úr Caitanyám, bárcsak transzcendentális tetteid nektári Gangesz-vize sivataghoz hasonlatos nyelvem felszínén folyhatna! Ezt a vizet az éneklésnek, a táncnak és Krisna szent nevei hangos vibrálásának lótuszvirágai, a tiszta bhakták örömének hajlékai varázsolják széppé. Hattyúkhoz, kacsákhoz és méhekhez hasonlítják ezeket a bhaktákat, akiknek fülét megörvendezteti a folyó áramlásának dallamos hangja.”

(Caitanya-caritámritka, Adi-líla, 2.2)

A 70-es évek elején épp befejeztem az egyetemet, az USA-ban társadalmi felbolydulás zajlott, amikor is a legtöbb hallgató valamiféle aktivista volt. Belefáradtam az anyagi megoldásokba, hiszen tudtam, hogy sosem fognak működni, és hiteles tudásra vágytam, ami végre változásokat hoz. Ekkor léptem be a bhakti-akadémiába. Ennek a versnek a magyarázata volt állandó meditációm tárgya. Kemény szavakkal foglalta össze az anyagi tudás mezőin tett kalandozásaimat, melyet az emberi társadalomban hasztalan próbálunk alkalmazni:

 

„Nyelvünk örökké azzal van elfoglalva, hogy haszontalan hangokat hallasson, amelyek nem segítenek bennünket a transzcendentális béke megvalósításában. A nyelvet sivataghoz hasonlítják, mert a sivatag folytonosan friss vizet igényel ahhoz, hogy földje termékennyé és gyümölcsözővé váljon. A víz az az elem, amelyre a legnagyobb szükség van a sivatagban. Az átmeneti élvezet, melyet a művészet, a kultúra, a politika, a szociológia, a száraz filozófia, a költészet stb. anyagi témáiból meríthetünk, olyan csupán, mint egyetlen csepp víz, mert az ilyen témák rendelkeznek ugyan a transzcendentális boldogság minőségével, de az anyagi természet kötőerői itatják át őket. Ezért sem együttesen, sem külön-külön nem képesek kielégíteni a sivataghoz hasonló nyelv roppant szükségleteit. A különböző konferenciákon zajló kiabálás ellenére a sivatagszerű nyelv továbbra is eleped a szárazságtól. Ezért az embereknek a világ minden táján az Úr Srí Caitanya Maháprabhu bhaktáiért kell kiáltaniuk, akik olyanok, mint a Srí Caitanya Maháprabhu csodálatos lótuszlába körül úszkáló hattyúk, vagy a méhek, akik méz után kutatva transzcendentális boldogságban döngicsélnek lótuszlába körül. Az úgynevezett „filozófusok”, akik a Brahman, a felszabadulás és a hasonló száraz elmélkedés céljainak elérése után sírnak, nem képesek megszüntetni az anyagi boldogság szárazságát. Maga a lélek másra vágyik. A lélek egyedül az Úr Caitanya Maháprabhu és sok-sok hiteles bhaktája kegyéből találhat vigaszt. A bhakták sohasem hagyják el az Úr lótuszlábát, hogy hamis Maháprabhukká váljanak, hanem mindannyian lótuszlábán csüggenek, éppen úgy, ahogyan a méhek sem hagyják el soha a mézzel átitatott lótuszvirágot.”

Ne engedd, hogy az elméd olyan legyen, mint a légy, ami rejtélyes módon imádja a szemetet – a kritizálást és a panaszkodást. A mi terepünk a méz-itatta lótuszvirág. A bhakti-méhek sosem adhatják fel. Ilyen társulásra vágyj!

 

Dévamrita Szvámi, 2011. december 10., 23:15

Írj kommentet