Hallgasd, mi van az elmémben

dec 17

Merj rá gondolni. Vissza Istenhez; ez annyit tesz, hogy létezni, legalábbis számomra és számodra? Egy törekvő bhakta vágyhat-e arra, hogy visszatérjen Krisna lakhelyére? Kit ismerek, aki tulajdonképpen tényleg arra áhítozik, és az az indíték fűti, hogy kikerüljön a vég nélküli születés körforgásából?

Íme egy lehetséges megközelítés: mi lenne, ha csendesen és békésen hagyjuk, hogy minden a maga medrében folyjon. Azaz:

— Vége, befejezem; eközben pedig egy-két dolgot még el kell érnem ebben az életben, el kell mennem pár helyre, találkoznom kell emberekkel, pénzt kell keresnem.

Vissza Istenhez – tényleg gyakorlatias törekvés? Talán ez a cél önző – egyfajta transzcendentális nyereség, mint amikor valaki megnyeri a lottót: ide nekem minden jót, a lehető legnagyobb jót.

Az Úr Caitanya úgy oldotta meg ezt a rejtélyt, hogy megmutatta, hogy odaadó szolgálatában

való mély és önzetlen elmerülés visszavisz Istenhez:

– Hajlandó vagyok számtalan születésnek alávetni magamat, amíg Téged szolgálhatlak.

A Pracséták további betekintést nyújtanak, hiszen azért imádkoznak, hogy bárhol is vándoroljanak az anyagi világban, mindig megkaphassák azoknak a társaságát, akik Krisna kedvteléseinek elbeszéléséhez ragaszkodnak. Más szóval, a bhakták felemelő társasága egyet jelent azzal, hogy visszatérnek Istenhez. (Srímad Bhágavatam 4.30.34)

Szeretném megosztani veletek azt a lenyűgöző Bhaktivédanta magyarázatot, mely mindig ámulatba ejt. Remélem, elolvassátok és elmélkedtek rajta:

“…Egy tiszta bhakta nem imádkozik a felszabadulásért vagy azért, hogy érjen véget számára a születés és halál körforgása, mert ezt nem tartja fontosnak. A bhakta számára az a legfontosabb, hogy lehetõsége nyíljon az Úr kedvteléseirõl és dicsõségérõl hallani. Azok a bhakták, akik ebben a világban az Úr szolgálatát végzik, a lelki világban is megkapják ugyanezt a lehetõséget. A bhakta számára így minden a lelki világ, mert amíg hallhat az Úr kedvteléseirõl vagy beszélhet róluk, addig azon a helyen az Úr személyesen jelen van. Tatra tisthámi nárada yatra gáyanti mad-bhaktáh. Az a hely, ahol a tiszta bhakták összegyûlnek, hogy énekeljenek, halljanak és beszéljenek az Istenség Legfelsõbb Személyiségérõl, Vaikunthává válik. Egy bhaktának nincs szüksége arra, hogy azért imádkozzon az Úrhoz, hogy a Vaikuntha világba kerüljön. Egy tiszta bhakta bárhol Vaikuthát vagy Vrindávanát tud teremteni pusztán azzal, hogy sértés nélkül énekel az Úr dicsõségérõl.

A Pracséták azért imádkoznak, hogy minden létformában (bhave bhave) lehetõségük legyen arra, hogy az Úr dicsõségérõl halljanak. Az élõlények az egyik testbõl a másikba vándorolnak, ám a bhakták nem különösebben vágynak rá, hogy megállítsák ezt a folyamatot. Caitanya Maháprabhu így imádkozik: mama janmani janmanisvare bhavatád bhaktir ahaituki tvayi. „Drága Uram! Bárcsak életről életre megingathatatlanul tiszta odaadó szolgálatot végezhetnék Neked!” A bhakták alázatosságból úgy gondolkodnak, nem méltóak arra, hogy belépjenek a lelki világba. Mindig azt gondolják magukról, hogy beszennyezik õket az anyagi természet kötõerõi. De azt sem kell kérniük, hogy megszabaduljanak az anyagi természet kötõerõitõl. Az odaadó szolgálat maga transzcendentális síkon van, ezért egyáltalán nincs szükség arra, hogy ezt a külön kedvezményt kérjék. Levonhatjuk a következtetést: a tiszta bhakták nem törõdnek azzal, hogy véget vessenek a születés és halál ismétlõdésének, ám arra mindig nagyon vágynak, hogy elnyerjék az Úr dicsõségét éneklõ és hallgató bhakták társaságát.”

 

Mit gondoltok? Gyakorlatias dolog, maga a valóság – vagy túl magasztos nekünk? Talán jobban tesszük, ha bizonyos távolságból dicsőítjük ezeket a szavakat. Vajon te és én valaha fontolóra vesszük, hogy megpróbáljunk így élni?

 

Dévamrita Szvámi, 2011. július 29., 3:15

 

Írj kommentet