Idegen a paradicsomban

nov 18

Ahogy New York-ba értem múlt héten, hogy a Bhakti Centerben szálljak meg, saját szülővárosomban idegennek éreztem magamat. Mielőtt csatlakoztam volna a mozgalomhoz, New York, főleg Manhattan szinte olyan kedves volt számomra, mint a saját életem. Mint a legtöbb helyi lakos, megkérdőjelezhetetlenül azt gondoltam, hogy New York az univerzum örök középpontja.

Fiatal tanulóként büszke voltam arra, hogy „ez az a város, mely sohasem alszik”, mindig történik valami, a nap 24 órájában, a hét minden egyes napján. Amíg Manhattanben éltem, metróval gyorsan elérhetővé váltak számomra az elsődleges emberi szükségletek: a szórakozás, a fogyasztói láz és az üzlet.

Milyen örömteli volt csobbanni és úszni a koncertek, színház és sportesemények cunamijában, majd az üzleti negyedben nézni vég nélkül a kirakatokat, és aki rafinált volt, a legjobb minőséget szerezhette be a legalacsonyabb áron.

– Ennél már nem is lehet jobb. – gondoltam magamban a New York-i életről. – Sehol másutt nem lehet ilyen gyorsan hozzájutni a legjobbhoz, mint itt.

Ahogy kitekintek a Bhakti Center ablakán, rálátok Manhattan Első Sugárútjára, miközben úgy érzem magamat, mint egy egzotikus emigráns, aki épp most ért partot. Ami még drámaibb, úgy érzem magamat, mint aki egy másik bolygóról érkezett. Mi történt?

Bizonyos mértékig meghökkent, hogy az odaadó szolgálatban eltöltött négy évtized, ami alatt a világ minden lakható kontinensén jártam, teljesen kitörölte belőlem a szülőváros iránti ragaszkodást.

1975-ben habozva hagytam el New Yorkot, amikor a testem már nem bírta tovább a teleket. Szerettem a helyi programokat és a könyvosztást – azt hittem, az egész odaadó életem ebből fog állni. Amikor az egészségem leromlott, vonakodva fogadtam el feljebbvalóim javaslatát, akik Los Angelesbe küldtek a BBT-hez, hogy Srila Prabhupada legendás, hihetetlen Caitanya-caritamrita maratonját szolgáljam.

Mióta a nyugati partra költöztem 36 évvel ezelőtt, ritkán és csak rövid időre látogattam meg a „Nagy Almát“. Ahogy a régen imádott lakhelyem utcáin, aluljáróiban tájékozódok, vagy taxiban ülök, azon tűnődök, hogy voltam képes ilyen helyen lakni – arról nem is beszélve, hogy szerethettem annyira?

Hát nem csodálatos? Ugyanabban az életben a szenvedélyes ragaszkodás teljesen kihűl! Életutunk egyik pillanatában lázasan ragaszkodunk valamihez; pár pillanattal később már semmit sem érzünk annak az anyagi dolognak vagy helyzetnek az irányában. Olyan hideg, mint egy holttest, és ugyanolyan riasztó.

Hare Krisna. Életem minden szakaszában legyen ez a hang örök társam és menedékem. Krisna nevének segítségével az anyagi természetre úgy tekinthetünk, mint az Ő isteni szolgálatának egyik eszközére.

 

Dévamrita Szvámi, 2011. július 4., 20:10

Írj kommentet